Azt hiszem szokás bemutatkozni. Özvegy Nagymezeiné Taufelsmith Irénke vagyok, 73 éves kisnyugdíjas. 45 év lámpagyári munka után nyugdíjaztak, három éve március végén temettük el férjemet, Nagymezei Elődöt, Isten nyugasztalja, olyan jó ember volt, még a mai napig is könny szökik a szemembe, elnézést kérek, ha rágondolok szegény megboldogult urammal töltött 52 évre.
Hosszú időnek tűnhet, de boldogok voltunk, boldogabbak voltunk, mint például szegény lányom, Nagymezei Borbála, aki még csak 38 éves volt, amikor hetedszerre házasodott és csak egyszer özvegyült meg mindeközben!
Az én kicsi Borikámról senki nem gondolta, hogy nem fogja megtalálni a magának való férfit, ő volt a leglelkesebb tanuló az iskolában és minden madár arról csicsergett, hogy milyen jól is ropja a körösmenti néptáncokat...
Hisz erről jut eszembe, még nem is mondtam, hogy körösladányi lakos vagyok, oda születtem, majd a szolnoki lámpagyárban ledolgozott 45 év után visszaköltöztem falumba, szomszédasszonyom, a Kovácsné Sikhenbauer Zsuzsi, nekem apai ágról unokanővérem, egyben osztálytársam is volt. Vele látogattunk ki még 1956-ban az amerikába szakadt rokonainkhoz, a Wartfhurgen családhoz, akik nagyapám unokatestvéréék voltak, ha jól emlékszem, így nem is tudok mesélni a nagy 56os forradalomról, de az angol-magyart élőben volt szerencsém látni a helyszinen. Akkoriban a jómódú zsidó családoknak ez megadatott, sok korombeli lány még a faluból sem ment ki, én pedig a fél világot bejártam, főleg azokat a helyeket, ahol elég kevés volt a német.
A lámpagyárat megörököltem édesapámtól. Majd férjem, Előd, aki apámnak titkárja volt, feleségül vett és vezette a céget.
És akkor született meg első gyermekem, a kis Ferkó... de ez már egy másik történet.