Szépen sütött a Nap odakint, amikor először rámköszönt. Magázott, azt mondta jó napot, majd mosolygott. Tudtam mit szeretne, hisz bár nem tudtam, hogy ő fog rám várni, én már rég óta készültem a találkozásra. Egy pillanatra álltunk meg egymás előtt, majd azt mondta: köszönöm. Ő ott maradt, én tovább jöttem, mindketten örültünk a találkozásnak és szép emléket őriztünk meg egymásról, pedig nem tudjuk egymás nevét sem, nekem Ő csak egy ellenőr, neki én csak egy utas voltam.

Talán mindenkinek vannak pozitív élményei egy egyszerű menetjegyellenőrzésről, bár hétköznapi dolog, de mivel mindenkivel megtörténik, így mindenki tud mesélni róla és, ha azt mondom, hogy "az a köcsög karszalagos naplopó jó hogy szembe nem köpött" mindenki érti, hogy miről beszélek.

Pár osztálytársamnak ismerős lehet Főni, a nyugati-vác vonalon dolgozó kalaúz. Ő a kallerek mintapéldánya, tökéletesen végzi munkáját, képes arra, hogy elfogadja az az igazságtalanságot, hogy a részeg diák se jegyet nem fog venni, se le nem fog szállni. Ehhez a képességhez fel kell nőni.

Sok féle ellenőr van, kedves, gonosz, engedékeny, szigorú, szóval sokféle. De nevetséges lenne ezt a szép témát csak a kontrollosokra pazarolni.

Kis koromban kaptam egy szivacsból készült kiskacsát, nagyon örültem neki, te téyleg igazán, hisz a mai napig él bennem az élmény és emlékszem, hogy sírtam amikor leszakadt a feje és nem tudtam visszaragasztani, akkor tanultam meg, hogy a tempera nem a legjobb ragasztóanyag.
A gyerekkorunkban jobban tudtunk örülni a tárgyi ajándéknak, egy csomag zsírkréta is lázba hozott minket, aztán felnőttünk, rájöttünk, hogy ami annyira kell, azt meg tudjuk venni, akár mi magunk is. A felnőtté válás menetéhez hozzátartozott az, hogy többé már nem voltunk gyerekek, három féle ajándékot kapunk már csak, használati tárgyat (könyv, lámpa, elektronikus kütyü stb.), ruhát és persze pénzt. Attól lettünk felnőttek, hogy többé már nem kezeltek minket kisgyerekként, egyedül mentünk be a doktorbácsihoz és többé nem kaptunk plüssállatot, játék katonákat vagy babát ajándékba. Az iskolában megmutatták nekünk, hogy a kreativitásunkat simán ki lehet élni annyival, hogy eldöntjük milyen színű tollal írunk. Tollal mostmár és nem zsírkrétával.

Persze egy csomag zsírkréta már csak nosztalgikus érzést ad és nem azt az élményt, mint régen. Már az a lényeg, hogy ki adja.
Néha jobban örülünk annak, ha valamit nem kapunk meg. Például Otti néni óráját idézném, mekkora ováció fogadta a hírt, hogy a rég várt évzáró témazáró elmarad.

Változunk és néha nem vesszük észre a körülöttünk történő jó dolgokat, néha csak bosszankodunk feleslegesen, amikor akár mosolyoghatnánk is.

További szép nyarat.