Ünnepnapon mindig nagy a sürgés-forgás. Vendégek fognak érkezni, nekik főzni kell, ki kell csinosítani a lakást. De nem akármilyen ünnep van. Húsvét napja, vasárnap. Az egész falu templomba készül. Irén is próbál felöltözni, közben egyet-egyet kavar a levesen, sőt a húst még nemhogy nem tette be a sütőbe, még a mártás sincs kész. Zoltán, a férje az utolsókat törli az autón; elvégre annak is ragyognia kell a templom előtt. A gyerekek, Sanyi és Marcsi még a tévé előtt ülnek. Az anyjuk próbálja őket noszogatni, hogy már öltözni kéne, mert így el fognak késni, de a kicsiket még jobban érdekli Tom és Jerry, mint a templomba járás. Egyelőre. Ha már ott lesznek a misén, minden figyelmüket le fogja kötni a pap beszéde. Egy ideig, persze.
– Most már elég legyen! – szól rá a gyerekekre a még mindig, talán minden eddiginél jobban siető anya, és egy mozdulattal lekapcsolja a televíziót. – Tessék öltözködni!
– Jó, anya! – válaszolják csalódottan a gyerekek, de rögtön fel is kapkodják a ruhájukat.
Mikor mindenki készen van, rohannak kifelé a házból. Egy dolgot felejtettek el: az autó, és persze apa. Zoltán ugyanis még mindig a régi Suzukit istápolja, de „mindjárt kész.” Gyorsan bepattannak, elindulnak, és mikor Sanyi becsukja a kaput, felhangzik a harangszó.
– Már egy éve nem késtünk el, miért épp most? – sóhajt az autóban Irén.
Nincs messze a templom, három perc alatt odaér a kis család. Bemennek. „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Mikor a hívek leülnek, előresietnek a nők, eddig ugyanis nem tették; az mégiscsak illetlenség lenne, a pap beszéde közben gyalogolni. Irén legalábbis így gondolja. Zoltán látja, hogy Sanyi nem jön vele. Hátraszól.
– Nem jössz leülni?
– Nem, köszi. – Őszerinte már gyalogolni is illetlenség. Persze nem áldozás alatt.
Nem téve semmi mást, Zoltán felesége és lánya után siet előre. Sanyi hátul marad. Körbenéz. Még egy páran ott állnak mellette. Két még kisebb fiú, az egyik egyedül áll, kicsit mintha szorongna, a másik családjával együtt, de ő sem érzi teljesen jól magát. Egyikük arcán sem látszik semmilyen érzelem.
Egyszer csak zajt hallanak a hátuk mögül. Kinyílt az ajtó. Mivel Sanyi van a legközelebb hozzá, becsukja, majd visszaáll a helyére. Úgy öt perc elteltével megint kinyílik. Megint becsukja. Megint kinyílik. Az egyedül álló kisfiú ránéz Sanyira. Arca kifejezéstelen, de mégis van mondanivalója. „Hagyjad.” Sanyi mégis odasétál. Becsukja az ajtót, de most nem somfordál vissza a helyére, hanem nekitámaszkodik, nehogy kinyíljon. Egy ideig bírja, majd kezd kényelmetlenné válni számára a pozíció. Két lábát megcseréli. Ekkor pedig az ajtó kattan egyet. Megint kinyílik. A pap ránéz, meg a kisfiú is. „Hagyjad.” Sanyi csalódottan áll vissza a helyére.
Mikor le kell térdelnie, fáj neki. Megszokta már a pad fadeszkájának puhaságát. Most pedig kénytelen a kemény kőre térdelni. Megbánta már rég, hogy nem ült oda a családjához. Odamenne, de nem teszi. Az illetlenség. Most meg már főleg. Tíz percet csak kibír már, úgy gondolja.
„Köszöntsétek egymást a béke jelével!” Leizzad. Mikor ott ül, a szokott helyén, mindig kezet fog a barátaival, családjával. Most pedig csupa ismeretlenek állják körül. Nem baj. Megerőlteti magát. Odanyújtja kezét a fiúknak. Azok pedig, a mise során először, elmosolyodnak. Sanyi visszamosolyog rájuk. Áldozásnál együtt mennek ki, a keresztet egymás után kapják homlokukra. És mosolyognak.
– Miért nem jöttél oda, hozzánk? Velünk? – érdeklődik kifelé menet Marcsi.
– Nem tudom. De nem is akkora baj.
